Még egy éj a Cabare-ban

Éjjel Taliándörögdön az óvodakertben jártam, ahol nagyon hideg volt, de persze ennek ellenére nagyon sokan voltak, mint mindig. Ez az utolsó előtti nap itt a Művészetek Völgyében, úgyhogy mindenki nagyon izgatott, hogy holnap vagy holnapután haza kell mennie, ráadásul hétvége is van, úgyhogy mindenhol tömeg volt. Még este kilenckor is tele voltak az utak, mindenki el akart jutni az egyik helyszínről a másikra. Senkinek sem volt jó ott, ahol van. Tehát az óvodakertben egy koncertet láthattunk a Cabare Medrano tagjaitól, egy újonnan alakult kis zenekart, akik mindenféle hangszeren mindenféle stílusban játszottak dalokat. Bár egy kívánságműsornak volt bejelentve, nekem nagyon nem úgy tűnt, hogy lehetne bármi közül is választani. A közönség nagyon sokféle emberből állt. Volt a zenekarnak különbejáratú rajongótábora, akik szerintem a vidéki ismerősök csoportjából avanzsálódtak, és minden szám végén a „Jó volt, Béla!” kiáltással nyugtázták a koncertet. Voltak természetesen, akiket csak a koncert és töménytelen mennyiségű sör vonzott oda. Ők végigtáncolták a koncertet, és jókat mulattak a számok végén bekapcsolva hagyott mikrofonokba beszűrődő: „Mit játsszunk most?”, vagy, hogy: „Ne menjél még le a színpadról, tudsz ebben a számban is játszani!” hangfoszlányokon. A harmadik fajta ember az volt, aki már nem akart máshova menni, de még haza sem, mert ez a koncert azért elég jó volt ahhoz, hogy még egy olyan valaki is meghallgassa, aki eddig még nem is hallott róluk.
A hangszerek, amiket megszólaltattak, nagyon különlegesek voltak. Tangóharmonika, érdekesen kinéző basszusgitár, igazi, nagy konga lakkozatlan fából és a legkevesebb díszítéssel, ráadásul egy olyan ember szólaltatta meg, akinek a szájából húsz percig lógott egy cigi, a lábán egy megszámlálhatatlan sok kisharangból álló csörgő volt, és néha úgy elbambult dobolás közben, hogy alig tudott kikeveredni a saját gondolataiból. Volt még trombita, fúvós és szimpla szintetizátor, valamint sok-sok csörgethető ritmushangszer, és persze dobszerkó.
Velem együtt a közönségnek is nagyon tetszett az előadás, amire még rátett az is egy lapáttal, hogy az énekes mackónadrágban volt, és az egyik tényleg pont az az ember volt, akire azt mondjuk nagy viccesen, hogy olyan, mint egy jóllakott napközis.