Kongaoktatás

A mai napon az utam Vigántpetendre vitt, ahol a Plébánia Galérián volt egy fergeteges koncert, vagyis inkább tanfolyam. Mire odaértem, sajnos már elkezdődött a program. Igazából nem értem, hogy miért van az, hogy valamelyik program egy csomót késik, egy másik pedig sokkal előbb elkezdődik. Amikor beléptem az udvarra, rögtön megláttam pár standot, amelyek kínálata állt hennafestésből, afrikai gyöngyökből készült nyakláncokból és más ékszerekből, kongákból… stb.
A tanfolyam abból állt, hogy beültek egy körbe és egy tanár segítségével próbáltak megtanulni egy-egy adott dallamot vagy ritmust. A hangszereket, a körülbelül tíz-tizenöt kongát, két ujjcint és szintén két csengődobot a zenész, vagy másképpen tanár hozta és osztotta szét az ott megjelentek között. Bárki kipróbálhatott bármilyen ott levő hangszert, mivel folyton cserélődtek a szerepek. Akinél esetleg ott volt a saját kongája, vagy épp akkor vett egyet, beállhatott a közös zenealkotásba. Ez általában a közönségre vonatkozott. A körben mindenféle korosztályt képviseltek, a hétéves kislánytól egészen a hatvannégy éves idős néniig. A tanár rettentő figyelmes és türelmes volt a tanulni vágyó fiatalokkal és idősebbekkel. Ha kellett, többször és mindig lassabban, lankadatlan türelemmel magyarázta el nekik az egyre nehezebb ritmusokat. Nem sokkal később már egy teljes zenekarrá kovácsolódott össze az alig fél órája megismerkedett emberekből álló banda.
A végére már teljesen olyan érzést váltott ki belőlem a zene, minthogyha egy indiai koncerten lennék valahol messze innen, és minden problémámtól megszabadultam volna. Érdekelne, hogy vajon ők mit éreztek, miközben játszottak nekünk. Talán semmit? Félő számomra, hogy ők nem élvezték, amit csináltak, hanem csak arra koncentráltak, hogy mit kell csinálniuk. Pedig teljes szívből hiszem, hogy ők nem azt játszották, amit megtanítottak nekik alig negyed óra alatt, hanem azt, amit éreztek, amit akartak játszani, amit akartak érezni.