Takataka teketeke

Plébánia Galéria. Nagy a sürgés-forgás, még egy kis idő, és kezdődhet a zeneoktatás. Méghozzá nem is annyira hétköznapi hangszereken. Gyűlnek az emberek, lassan megtelik a plébánia kertje az érdeklődő tanoncokkal. Kis csúszással megérkezik egy csíkosinges férfi. Valamiért azt hiszem, hogy ő lesz az oktató. A furcsa a dologban, hogy nem tévedtem.
Eközben a fürgék kezében már valamilyen Afrikából származó hangszert láthatunk. Az árcédula rajtuk fityeg, gondolom, kölcsönkapták az oktatásra.
Az oktató elmond néhány tudnivalót ezekről az afrikai ütősökről.
Amit a közönségből verbuválódott dobos társulat a kezében tart, a mande népek tradicionális ütőhangszere.
Többször hangsúlyozta, hogy csakis és kizárólag Nyugat-Afrikában lelhetünk eredeti hangszerre.
A djembe egy fából faragott hangszer, különösen fontos volt a régi időkben például, hogy mikor vágták ki a fát: reggel vagy este, ősszel vagy tavasszal, esős idő volt vagy száraz.
Kis bemutató következik, hogy hogyan lehet az elképzelésünket megvalósítani a dobon. Például azt szeretném hallani, hogy „takataka teketeke”, az azt jelenti, hogy kétszer ütöm a dob középső részét - mivel ott van a mélyebb hangzás - és kétszer a dob külső részét. Tényleg! Mintha a dob is azt mondaná: „takataka teketeke”!
Amíg folyik a bemutató, megérkezik két másik profi is.
Ezek után pedig nincs más hátra, mint hogy a tapasztalatlan dobosok megszakítsák az eddig uralkodó csendes légkört.
A djembefola szerint három szellem lakozik a djembékben: a fa szelleme, amelyből készült, egy állat szelleme, amelynek bőre a fára feszítve az ütőfelületet adja, valamint a mesteré, aki a hangszert készítette.
Ez már nem az első alkalom, hogy völgylakók gyorstalpaló tanfolyamon vehetnek részt itt, Vigántpetenden. Háromból két embernek ugyanis volt már a kezében djembe, és nem az otthoni szekrényből vette elő.