Könyvek, mesék, felnőttek

Ki gondolta volna, hogy egy gyerekeknek szóló programon csupa felnőttel találkozom. Kapolcson az Evangélikus udvarban Janikovszky Éva meséiből olvasott fel a NAPKIADÓ egyik munkatársa. 10:30, Kapolcs még alig ébredt fel. Az utcán is alig pár járókelő, és az Evangélikus udvarban is csak pár csemete fűzi a gyöngyöket. Valami nem stimmel. Gondoltam magamban, oda is mentem az egyik kedves hölgyhöz. A hölgy elmondta, hogy valószínűleg nem olvas föl, mert egy érdeklődő sincs. De korántsem gondolta, hogy két makacs lánnyal áll szemben. Megkértük, hogy olvasson fel, csak egy pici rövid kis mesét. A néni beadta a derekát. Halkan odaosont a gyöngyfűzők közé, majd kinyitott egy vékonyka kis könyvet. Látva a címet, megörültem: Bertalan és Barnabás. Ez a legtündéribb mese, amit ember valaha hallott. Majd belekezdett. „Az ikertestvérek mindig nagyon hasonlítanak egymásra. Ezt mindenki tudja, aki látott már ikertestvéreket. A dakszlikutyák is nagyon hasonlítanak egymásra. Ezt is tudja mindenki, aki látott már dakszlikutyákat. És a dakszliikrek? A dakszliikrek annyira hasonlítanak egymásra, hogy elég, ha csak egy dakszlit képzeltek el, mert a másik úgyis pontosan ugyanolyan.”
A hölgy körülnézett, és egy halvány mosolyt engedett meg magának. Mi még akkor nem láttuk, de amint közelebb értek, észrevettük, hogy egy csomó felnőtt és gyerek érkezik az udvarba. Mosolygott. Biztosan azt gondolta, hogy nem olvas fel feleslegesen. És egyre csak gyűltek és gyűltek az emberek. Legnagyobb meglepetésemre, nem a gyerekek voltak többségben. Láttam a „nagy gyerekeken”, hogy nagyon élvezik az egészet. Csillogó szemekkel, és halk kacajokkal nyilvánították ki tetszésüket. A néni befejezte. Majd elmondta, hogy délután Lázár Ervin-meséket fog felolvasni, ugyanitt. Az egyik férfi nagyon vékony hangon megszólalt:
- Elnézést, kérhetek valamit? Én nagyon szeretem Lázár Ervint, de egy meséjét nem nagyon kedvelem, a Rácegresi és Pácegresi-t. Nagyon nagy kérés lenne, ha azt nem olvasná fel? Nem szeretnék modortalan lenni, de nagy baj lenne?
A hölgy nevetett egyet, majd ennyit mondott: - Dehogyis! -, és látszott rajta, hogy úgy érzi magát, mint egy óvó néni.