Ki vár a várban?

A Völgyben ismét kisütött a Nap, felszáradt a sár. A falvak megteltek emberekkel, mindenütt szólt a zene és folytatódtak a szabadtéri műsorok. Nem volt ez másképp a völgyközpontban, Kapolcson sem. Már délelőtt elindultam a Magtárból le a faluba, hogy megtudjam: „Ki vár a várban?” Mint utóbb kiderült, a Kolibri völgyben, ahol a program megrendezésre került, gyerekek vártak és egy kedves, kézműves nő, aki a foglalkozást tartotta. A foglalkozás a címét egy mesekönyvről kapta, mely ott, az asztalon ki is volt rakva.
A kicsik körbeültek egy nagy asztalt és apró kerámiatéglákból pici házakat, kutat, várakat építettek malterral. A malterben víz, kukoricadara és ragasztó volt, hogy egyben tartsa az építményeket. A gyerekek nagyon élvezték az építkezést, különösen a kisfiúk, de talán ez nem is olyan meglepő. A lányok mentségére legyen mondva, ők szépen építettek, de lassan, míg a fiúk gyorsan, de kevésbé szépen.
Ahogy telt az idő, úgy nőtt az érdeklődés a foglalkozás után. Fél tizenegykor kezdtek, akkor körülbelül öt kisgyerek dolgozott a művén, egy óra elteltével azonban ez a szám tíz-tizenkettőre nőtt. Lassanként még a szülők is beszálltak az építkezésekbe, és sok szép alkotás született, amiket haza lehetett vinni.
A foglalkozás végére a téglácskák jócskán megfogyatkoztak, a hangulat azonban maradt a régi. A gyerekek egymással csevegtek és méregették a másik művét, vajon melyik a jobb. Élmény volt nézni is. Kis idő elteltével a zenét is bekapcsolták a háttérben, gyerekdalok szóltak. A foglalkozás szervezője lassan nem tudott elég alapanyagot adni az építkezésekhez, de hamar megérkezett az utánpótlás, téglácskák és kukoricadara formájában.
Összefoglalva azt gondolom, azok a családok, akik ma Kapolcsot és a Kolibri völgyet választották úticélul, nagyon jól döntöttek, és jól szórakoztak. Akik viszont nem voltak ott, bánhatják, mivel ez volt az egyetlen alkalom.