Bóbita, bóbita építet(ett volna)

Kapolcs, Örökségvölgy. Délután egy óra. Szemerkélő eső. Belépek az ajtón, és meglátok két fiatalt, amint maketteket festegetnek. Gyerek egy szál se. Úgy tűnik, a „Bóbita, Bóbita épít” programot elmosta az eső. A sok előkészület ellenére az eső keresztülhúzta a számításokat.
A gyerekek közül bizonyára sokakat hazavittek a szülők. Így aztán most kénytelenek a szervezők maguk elkészíteni azt, amit a kicsiknek kellene. Végeredményben tehát maguknak szerveztek programot. Számomra úgy tűnik, nem sokáig bánkódtak miatta, most már ugyanis szívesen festegetik a sokadik házikót. Közben csevegnek, és zenét hallgatnak.
Megkérdeztem, milyen programok maradtak el. Nos, igazán kár értük. Odakint lehetett volna szénnel rajzolni, grafittal dolgozni, nemezelni, és még számos kézműves program várta volna az ügyes kezű gyerkőcöket. Sajnos azonban ezekkel az anyagokkal lehetetlenség nedves környezetben dolgozni, fedett helyiség pedig nem állt rendelkezésükre.
Az anyagok azonban nem vesztek kárba, a következő napok valamelyikén bizonyára megrendezik az elmaradt programot népes gyerekhad kíséretében. Feltéve, hogyha az időjárás nem gonoszkodik velük úgy, mint a mai napon tette.
Meglátok egy hófehér házikót árválkodni az asztalon már kipingált, színes társai között. Ecsetet ragadok, és narancssárgára festem a csupasz falakat, majd feketével mintákat is rajzolok rá. Nagyon csinos lett, bár amit a szervezők készítettek, az valamiért jobban elnyerte a tetszésemet, mint a sajátom.
Ahogy nézelődök a teremben, szemembe ötlik egy nagyméretű makett, amely nagyon ismerős nekem. Hát persze! Tudom már, miért. Hiszen a kapolcsi templom kicsinyített mását látom az asztalon.