Azért, hogy mi ehessünk

Kellemes tömeg fogadott az utolsó előtti napon, Kapolcson. A Zöld udvarba igyekeztem, animációs filmvetítésre. Nem egyszerű kisfilmek voltak ezek, mindegyik felszólalt valami ellen, valami mellett, s mind az állatok védelmével volt kapcsolatos… Az első film egy úgynevezett malacról szólt, Leóról. Egy szép kis békés farmon éldegélt, amíg egy nap meg nem jelent az életében Moorpheus, a marha, aki rávilágított valóságos életére. Adott neki egy piros kapszulát, s felvilágosította arról, mi is az a Meatrix. Megkönnyítem a kedves olvasók helyzetét, a Meatrix az egy olyan történet, amely elmeséli, tudatja velünk, milyen húst eszünk, hol tartották az állatot, milyen körülmények között. Nos, visszatérve a kis filmünkhöz: Leó, a kismalac bevette a kapszulát, s egyből egy fénytelen, szűk, rekeszekre osztott zárt gazdaságban találta magát. A kép valahogy úgy nézett ki, mint ha egy raktárban halomban állnának a kólás kartondobozok. Össze voltak zsúfolva, mint a heringek. Nemcsak hogy soha életükben nem láttak napfényt, egy „A4-es lapnyi” helyük sem volt. Leó is belátta ezt, s mi történt, beállt a – szigorúan csak állatokból álló - háromtagú alakulatba, amely próbál a nehéz körülmények között élő állatokon segíteni.

A második kisfilm főszerepelői emberi ajkak voltak. Tüntettek a génmanipulált, magas zsírtartalmú ételek ellen. Egy bizonyos „Szájzáradékot” hoztak létre, 10 ponttal. A kampány erre az elvre épült. Nem voltak hajlandóak kinyitni a szájukat. Minden nemzetiségű „ajak” megfordult a produkcióban. Kínai, afro-amerikai, indiai, török és még sok más nemzetiségű száj. A kisfilm célja ezúttal az emberek felhívása arra, hogy nem mindegy, mit eszünk! Egyszerűen nem ehetünk szemetet!

A harmadik, s egyben utolsó film jóval hosszabb volt, mint elődei. Valóságos tényeket tárt a nézők elé. Megdöbbentő és elkeserítő tényeket. Mint például, hogy milyen helyen tartják a kotlós tyúkokat, a sertéseket, a marhákat, és a többi állatot. Azok a tyúkok például, amelyek ilyen nagyipari üzemekben élik le életüket, génmanipulálva vannak. Vagyis sokkal gyorsabban fejlődik ki a testük, kevesebb idő alatt, s a súlyuk is sokkal több – hiszen megéri, mert olcsóbbak. Mindezek ellenére a lábuk nem fejlődik testükkel arányosan. Megesik, hogy nem tudnak lábra állni, s ha nem tudnak járni, nem tudnak enni, inni, ebből kifolyólag rövid időn belül elpusztulnak.

Valóban megéri? Igaz, hogy a nagyipari gazdaságokból származó termékek olcsóbbak, de az állatok szenvednek, amiatt, hogy mi ehessünk. Valóban szükséges kínozni érte az állatokat? A válasz nem. Lehet kisebb gazdaságoktól vásárolni, olyan helyekről, ahol az állatok „szép életet” élnek le – gyötrelmek nélkül. Igaz, hogy ezek a termékek drágábbak, de higgyék el, megéri!!!