Jelen voltam Jelenkorban

Fél hat környékén, mikor megérkeztem a pulai művelődési házba, érdekes látvány fogadott. Néhány lézengő ember az udvaron, a színházteremben pedig egy koncert főpróbája zajlott. A nézőtéren elvétve akadt egy-két néző, akik unott arccal újságot olvastak, és percenként az órájukat nézték. Vajon hol késik Tolnai Ottó? Nem sok idő telt el, és az ajtóban megpillantottam valakit, aki nagyon emlékeztetett a híres költőre. Kicsit álldogált ott, majd szem elől tévesztettem. A színpadon viszont megjelent Ágoston Zoltán, a beszélgetés vezetője, a Jelenkor völgybeli megjelenésének szíve és lelke. Nemsokára megérkezett maga a költő is, helyet foglalt a színpadon, és már kezdődhetett is a másfél órás beszélgetés. Pontosabban csak kezdődhetett volna, mivel az eseményt egy sorsolással kezdték. Az a szerencsés néző, aki először mondta ki a felmutatott könyv szerzőjének nevét, jutalmul kapott belőle egy példányt. Hosszú másodpercek teltek el teljes némaságban, míg végül egy lánynak eszébe jutott: Nádasdy Ádám. Rögtön felkiáltott, és a név mellé elárulta nekünk a kötet címét is.
A játék után végre megkezdődhetett a várva várt beszélgetés. Számomra sajnos egy kis csalódást okozott, mert azt vártam, hogy a költő önmagáról beszéljen. Igaz, sok szó esett arról, hogy miként lett irodalmár Tolnai Ottó, de maradt bennem hiányérzet ezzel kapcsolatban.
Egyetlen fő téma kísérte végig ezt a másfél órát: a katonai iskolák rendje, és az ott nevelkedő poéták személyisége. Ágoston Zoltán és Tolnai Ottó rengeteg hasonlóságot fedezett fel pl. Rilke és Ottlik Géza jellemvonásai között. Mindkét költő rendkívüli testi erővel rendelkező férfi volt, akik kemény kiképzést kaptak a katonaságnál, ám lélekben megmaradtak viharos lelkű, kicsapongó kamasznak. Ez a tulajdonságuk tette lehetővé, hogy megírják rendkívüli érzékenységgel és tehetséggel bíró műveiket. Nem sok idő kellett ahhoz, hogy a téma elkalandozzon egy Tolnai Ottó által nagyon tisztelt író, Krleza felé. A horvát költő sokáig élt Magyarországon, egy pécsi katonai iskolában volt kadét. Rilkéhez és Ottlik Gézához hasonlóan az ő életében is meghatározó élmény volt ez a néhány év. Itt élte ki korai expresszionizmusát, és Petőfi-verseket fordított saját nyelvére.
A költő saját műveiből is olvasott fel a közönségnek. Hallhattunk egy Mészöly Miklóshoz írt költeményt, amelyben a költő sajátos testi hibájára, kissé furcsán álló ujjaira hívja fel a figyelmet. A beszélgetés végén pedig elhangzott egy novella, Teljesen nyugodt volt címmel.
A program furcsán ért véget. Egy olyan előadás következett, amelyet a közönség már nagyon várt. A széksorokból kérdések hangzottak el: hol lesz Cseh Tamás? Kint vagy bent? Tolnai Ottó pedig nem kapta meg a nézőktől a megérdemelt elismerést. Nekem ez azt jelentette, hogy az emberek csak ,,előzenekarként” kezelték a költőt és beszélgetőpartnerét…